[ HUN | ENG ]
 
 
 

Gelencsér Hírhozó a Fazekas Szakmai Bizottság Hírlevele 2010 március

Szerkeszti: Horváth Ágota
hagonya@gmail.com
72-440244; 30-5484628


Kiállítás

A Vajdasági Magyar Folklórközpont tisztelettel meghívja Önt és kedves
Barátait 2010. márc. 22-én, 17:00 órára a temerini I. Helyi Közösség Otthonába
(Temerin Újvidéki út 403)
FAZEKASSÁG MA...
Berta Izabella fazekas, Fülöp Mária fazekas, Kopasz Gizella fazekas,
Orcsik Csaba fazekas, Turzai Éva fazekas kiállításának megnyitójára
A kiállítást megnyitja: Silling Léda etnológus-antropológus
A kiállítás megtekinthető: 2010. márc. 22-27-ig, 10:00-16:00 között.

Rendezvény

A Zala Megyei Népművészeti Egyesület 2010. április 23- 25. rendezi meg a
VII. Zalaegerszegi Országos Fazekas Fesztivált
Mura- Dráva menti horvát fazekasok bemutatkozásával
Helyszín: Göcseji Falumúzeum
Április 23-án, pénteken
1000- 1300 Fazekas Konferencia
Téma: Hasonlóságok a Nyugat- Dunántúl és a Mura- Dráva menti fazekasságban
A jáki fazekasság
A Mura- Dráva menti fazekasság jellemzői
Április 24-én, szombaton
1000- 1300 Fazekas verseny
Téma: Őrségi tejes köcsög
Nyitva tartás: 1000- 1900 mindhárom napon

Adok-veszek

Fazekaskorong „Testreszabott”, lábbalhajtós, fából készült hagyományos fazekaskorongot készít pécsi asztalos.

Fiatal, de gyakorlott, ügyes fazekas bérkorongolást vállalna.
+36-20-399-32-24

Változatlanul várom a címeket, híreket, hogy színesebb, érdekesebb és hasznos lehessen ez a kis „szócsövünk”. Örömteli alkotómunkát kívánva:
Horváth Ágota

Fazekas emlékmű Bakonytamásiban

Szívet melengető eseményen vettem részt 2009. október 17-én a Pannonhalmához és Zirchez közel fekvő 700 lelkes kis faluban, Bakonytamásiban. A község önkormányzata régi szándékát váltotta valóra azzal, hogy megemlékezett és több szervezet segítségével emlékhelyet alakított ki a hajdani –most közigazgatásilag a településhez tartozó - Gerencsérpusztán. Bakonytamási mellett helyezkedett el a hajdani Gerencsér nevű település, melyet elsőként említett királyi oklevél azon települések között, ahol fazekassággal foglalkoztak. Az ún. „veszprémvölgyi alapítólevél”-ben Szent István másik nyolc településsel adományozta a falut a Veszprémvölgyben alapított apácakolostornak. Az így adományozott Árpád kori falvakban azonos foglalkozást űző szolgálónépek laktak, akiknek a feladata a birtokos ellátása volt. A gerencsér a szláv nyelvből meghonosodott ’fazekas ’jelentésű szó illetve helységnév, mely az apácakolostor edényszükségleteinek fedezésére szolgáló iparosok faluját jelölte. Éppen 900 éve, 1109-ben erősítette meg Könyves Kálmán a szent istváni veszprémvölgyi apácakolostort alapító oklevelet, ezért kapcsolódott az ünnepség ehhez a dátumhoz. Az eredeti adománylevél kibocsátásának időpontja pontosan nem ismert, de így is ez a fazekas mesterség első írásbeli említése a Kárpát- medencében. A ciszterci apácák után a bakonybéli bencés apátsághoz, majd a pannonhalmi főapátsághoz került Gerencsér. A II. világháború után az 1970-es évek közepére kihalt a település, mára már csak a temető és néhány elvadult gyümölcsfa és orgonabokor őrzi az emlékét.
Bakonytamási Község Önkormányzata, a Veszprém Megyei Önkormányzat, a Bakonyerdő Zrt., és Az Elpusztult és a Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület alakította ki együttesen az emlékhelyet, ahol a még élő gerencséri lakosok és leszármazottaik is megjelentek. Bakonytamásiban pedig a Gerencsérre vezető út közelében felavattuk Dr. Blazovich László egyetemi tanárral, az MTA doktorával a fazekas emlékművet, Wittmann Ildikó szobrász-restaurátor alkotását. A mű egy X. századi, díszítés nélküli, címerrel ellátott gabonatároló hombárt ábrázol. Avatóbeszédemben kihangsúlyoztam, hogy egyedülálló az alkotás, és egyedülálló az a figyelem is, amellyel a hétszáz lelkes bakonyi település az ország fazekasai felé fordul ezzel az emlékművel. Bár a fazekasok eltűntek Gerencsérről, emlékezetük így most már fennmarad. Ahogy az agyag is örök, hiszen ma ugyanúgy szerepet játszik életünkben, mint évszázadokkal korábban, még ha a megjelenési formái változtak is. A koszorúzást követően a helyi kultúrházban előadásokkal, megemlékezésekkel és baráti beszélgetéssel folytatódott az ünnep. Ha a környéken járnak, ajánlom figyelmükbe e csendes, tiszta levegőjű bakonyi kis falut, és természetesen a fenti emlékhely és emlékmű megtekintését.
Fazekas Ferenc
a NESZ Fazekas Szakmai Bizottságának elnöke

Emlékezés

Gerencsér Sebestyén (Siklós, 1898. júl. 30. – Siklós, 1955. márc. 12.): fazekas, a népművészet mestere (1954). Utolsó ismerője és alkalmazója volt a siklósi fazekasság hagyományainak, amelyek korszerű továbbfejlesztését is megkísérelte. Melegbarna színű, egyszerű csíkozású és virágos díszítésű írókával készített tárgyai (feliratos csörgős vagy fütyülős korsói, cserépjátékai, bokályai) igen tetszetősek voltak.
Magyar Életrajzi Lexikon

Sebi bácsi a fazekas.

Teljes nevén Gerencsér Sebestyén, tehát a nevében is fazekas. Apám gyerekkori barátja. Néha elmentünk hozzájuk, és míg a felnőttek beszélgettek én ámulva, néztem, hogy a forgó massza hogyan alakul a csontos, inas kezek alatt tányérrá, tejes köcsöggé, boros kancsóvá. Ugyanaz a sár, ugyanaz a kéz, ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az eszközök – és mégis! Ez kész csoda! A másik csoda Ilonka néni kezében volt, az íróka. Használatával születtek az iménti tálra virágok, levelek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
Sebi bácsi még igazi fazekas volt nem keramikus, mint manapság. Ő még a vásárokban árulta egyszerű, dísztelen tejes köcsögjeit, csibeitatóit, bögréit, boros kancsóit poharakkal együtt. Szerette a környék népe a szép formájú edényeket, melyek a kemence poklában szép pirosra és csengő hangúra értek. Díszített edény, korsó kevesebb fogyott. Szerencsére, mire fölös dolog lett falun is a tejes köcsög, meg a csibeitató, addigra a Népművészeti Intézet is felfedezte Sebi bácsit és – főleg külhonba – sok szép díszes „cserepet ’’ rendeltek tőle. Ezek árán tanult fia – lánya egyetemen, főiskolán. Ők nem folytatták apjuk gyötrően nehéz, de gyönyörű mesterségét.
Miből születik a tányér, a korsó? Agyagból. Ezt az agyagot úgy 10 – 15 kiló méterről kellett hoznia Sebi bácsinak, lovas kocsival. Egy kocsi agyag megszedése, kocsira rakása, hazahozatala, lerakása egynapi munka volt. Másnap az udvarra leszórt agyagot át kellett mozgatni, kavicsot, gyökeret, egyéb idegen anyagot kidobni közüle, és az agyag máris mehet a taposóba. Ez egy téglával bélelt 2×1 méteres gödör volt, ahol az agyagra folyamatosan öntötte a vizet Ilonka néni, miközben Sebi bácsi taposta, gázolta azt – mezítláb. Így miközben törött a rög, felvette a kellő vízmennyiséget és a még megbújó kavics, gyökér is jelezte hollétét a taposó lábnak. Ez a „tánc ’’ addig tartott, míg az agyag szép egyenletesen nedves, pépszerű állapotba került. Ez után még került rá egy vékony vízréteg – úgy két ujjnyi – és letakarták deszkával, zsákkal, lópokróccal. Pihent az agyag és pihent a mester másnapig. Másnapra az agyag tetején egy vékony – pár centis – nagyon finom és tiszta agyag réteg ülepedett le. Ezt alkalmas szerszámmal leszedték és eltették nedves zsákvászon között a hűvös kamrába. Ebből készültek a finomabb „csipkés ’’ azaz nyomott mintás korsófülek, vékony falú pálinkás poharak. A többiből, pedig tányér, tejesköcsög, csibeitató. De előtte még – mint a pék a kenyérnek való tésztát – át kellett gyúrni a napi adagot négy – ötször. Ezután különböző vastagságú hurkák készültek az agyagból, ezekből kisebb – nagyobb darabokat lemetszve lett a korongra való „pogácsa ’’. A hurka vastagsága, a lemetszett pogácsa nagysága szerint változott, hogy mi készült belőle. Korsónak, köcsögnek majd araszos, míg a tányérnak való ugyan nagyobb átmérőjű, de keskenyebb pogácsa volt. Ezután jött az elsőszámú csoda a korongolás. Sebi bácsi korongja, munkapadja épp oly egyszerű volt, mint a vásárra szánt tejesköcsögök.
Házuk konyhája volt a – szinte egész napi – munka színtere. Az udvarról egy előtéren át lehetett belépni ide. Az előtér szárító helyiség volt, ahol polcokon, deszkákra rakva száradt a korábban korongolt áru. Az előszobával közös fal mellett – a konyhában – egy terebélyes, nagy tapasztott tűzhely volt, sütővel. Ez is Sebi bácsi keze munkája volt. A hátsó falat és a mennyezet alatti teret is deszkákon száradó áru foglalta el. Az udvarra néző fal és a kamra falának sarkában volt a kézi forgatású mázőrlő. Szakasztott olyan, mint az ősök gabonaőrlő köve. Ez mellett az udvarra néző ablakok alatt volt egy hosszú pad, melynek szerepe az volt, hogy rajta az árutartó deszka elférjen. A deszkára került a frissen korongolt áru. Mellette állt a lábbal hajtott korong. Ez egy függőlegesen álló vas tengelyre ékelt alsó – és felső korongokból állt. Az alsó – mintegy 1 méter átmérőjű – fa korongot a lapjánál hajtotta lábbal Sebi bácsi, a felső sima felületű – mintegy 25 – 30 centi átmérőjű korongra került a korongolni való pogácsa. Előtte egy egyszerű deszka- pad volt az ülőke. A korong után volt még egy állvány, melyen a nagy fateknő állt, ebben gyúrta korongozás előtt az udvarról behozott agyagot Sebi bácsi. A másik előszoba fala előtt volt egy másik, kisebb, gyermekméretű korong, ülőpaddal. A fiának készítette Sebi bácsi, de az nem lett fazekas, elment tanárnak. Ebben a döngölt agyagpadlós, fagerendás helyiségben születtek azután Ilonka nénivel közös remekeik, melyek akkor is szépek voltak alakjukban, arányaikban, ha csak egy keskenyebb, szélesebb fehér csík díszítette például a tejes köcsögöt.
Hogyan kelt életre az agyag Sebi bácsi keze alatt? Nos, egyszerre egynapi agyag mennyiséget hozott be az udvarról. Ezt jól átgyúrta – többször is – majd hurkákat formált belőle és azokat pogácsákra vagdosta. Tíz, tizenöt pogácsát a korong közelébe rakott és felült a padra. Elkezdte lábbal hajtani a korongot, először lassan, majd később, ha kellett gyorsított a tempón. Első mozdulata volt, hogy a korong mellett álló rontott edény vizében megnedvesítette a kezeit és vizes kezeivel a korong lapját is, benedvesítette. Ez után a korong közepére csapta az első pogácsát és a kezeit újra vizezve, mintha imádkozna, újait kulcsolva szorította az agyagra. És ettől az imától az agyag élni kezdett. Először lassan, majd gyorsuló tempóban forogva mélyült a közepe, magasodott az oldala. Azután már a két kéz külön dolgozott és mégis együtt. Egyik kéz mutatóujja belülről simogatta, a másik kéz mutatóujja kívülről cirógatta és az agyag pocakos lett, majd karcsú nyaka nőtt, míg végül szép széles szájú köcsög lett belőle. A simítás is kétféle módon történt. Belülről nedves bőrdarabbal, kívülről egy kis fémlemez háromszög egyik oldalával. Ha ez a köcsög egyszerű vásári portékának született, akkor vagy karcolt „gallért’’ kapott a nyakára, vagy később festett csíkot. Ha viszont népművészeti lett az Istenadta, akkor születése után – még puha állapotban – a szája szélét az újaival hullámosra mintázta Sebi bácsi. A készárut, miután megállt a korong egy vékony drótdarabbal, melyet két kezével feszített ki, levágta a korongról. Óvatosan, két kézzel fogva emelte át a szárító deszkára. A korong, pedig ismét forogni kezdett, rácsapva az új pogácsa, készen arra, hogy az iménti csoda a születés csodája, újra kezdődjék, mint annyi év alatt, annyiszor. A szárító deszkára került áru először az előszobába került a szárító állványra. Itt szikkadt néhány napig, akkor átkerült – deszkástól – az udvar lábjában lévő szárítóba. Itt is eltöltött egy hetet rendszerint, míg összejött egy kemencére való áru. Ekkoron egy reggelen Sebi bácsi bebújt a kemencébe, Ilonka néni, pedig a szárítóból kihordott edényeket, egyebeket, egyenként adogatta be a kemencébe. Sebi bácsi úgy rakta el, hogy minél több áru férjen be egyszerre, de a tűz jól átjárja mindet. Mikor kész lett a berakással, újra rakta a kemence tetejét és kezdődött a zsengélés. Először csak csutaszárral, aprófával, gallyal tüzelve, később egy – egy hasábfa is a tűztérbe került. Ez a tüzelés eltartott két nap és éjjel, megállás nélkül. Mikor kialudt a tűz, a kemence még egy napig bontatlan maradt. A hűlő árut azután kiszedték, behordták a konyhába a mázoláshoz. Ami hibás cserép akadt – mindig volt ilyen – az összetörve ment a szemétbe. A mázolás azt jelentette, hogy az egyszer égetett agyagedényt – máz segítségével – víz átnemeresztővé teszik és díszítik. Külön válik a két dolog, mint célszerűség és esetleges, finom, ízléses, soha nem hivalkodó, egyszerű dísz. Tejes köcsögünk - ebben az esetben – belülről egy öntet só mázat kap, kívülről pedig a szélesebb – keskenyebb szalagot a nyakára – a tűzben hófehérré váló – piszkosfehér ólommázból. Ha népművészeti, akkor kívül is kap egy alapmázat és ennek szikkadása után, jön Ilonka néni az írókával és álmai szép virágaival, hogy az egyszerű agyag köcsögből gyönyörű váza szülessen majd a tűz poklában.
Az íróka egy kis formás agyag edényke – gömbölyded, hogy jól kézbe fogható legyen – melynek egy kis csőröcskéje van kakas, vagy lúdtollból és a tetején egy beöntő nyílás. A tollszárában folyik a színes máz az edényre. Ügyes kezekben virágok, levelek, csodás növényi girlandok születtek az íróka nyomán. A tányérok, köcsögök, korsók egyszerű szélesebb – keskenyebb csíkjai a korongon születtek – ecsettel – Sebi bácsi kezétől. A belső, vagy külső alapmáz is az Ő dolga – öntéssel. Mikor a máz is megszárad, újra tűzbe kerülnek az edények, hiszen a máz ekkor ég rá az edényre lemoshatatlanul és valódi színe is ott alakul ki. A só máz üvegszerűvé válik, a matt piszkosfehér ólommáz, pedig ragyogó fehér lesz.
Mint látod kis Unokám, a szép cserepek is nehéz munka árán születtek, sok vesződség volt egy – egy darabjával, mire a durva agyagból formás kancsó lett, szép virágdísszel a hasán, csillogó színekben. Ennyi nehéz munka mellett is Sebi bácsi vidám ember volt, szeretett kijárni néha, néha a szőlőnkbe, nem annyira a borért, mint inkább a baráti társaság, a jó diskurálások okán. Mára már Édesapád örökölte egy keze munkáját, melyet annak idején Édesapámnak készített. Egy olyan csalikorsó ez – poharai már elvesztek az idők viharaiban – melynek szájára egy nő hajol, s tekint belé, mint a kútba. Ha óvatosan töltik belőle a bort, az a női figura lába közül bugyog elő. Pincében, férfitársaságban, az első harminckét csepp bor után igen hangulat keltő jelenet, ha a gazda ebből tölt, mondván: „kóstoljátok meg ezt is.” Erre az autentikus felelet az lehet: „Ez igen! Ez finom, de más a hordóíze.” Sajnos ötvenegynéhány évesen Sebi bácsi is meghalt, vélhetően a fémtartalmú mázak ásták alá az egészségét. Kevés olyan mesterember volt, akinél olyan maradéktalanul jól éreztem volna magam, mint Sebi bácsinál. Látva érdeklődésemet, megpróbált tanítani a fiának épített korongon, de ezt Apám nem vette jó néven. Volt is ebből adódóan vitájuk és utána – bánatomra – már egyre ritkábban kerestük fel Sebi bácsit és Ő is ritkábban jött ki hozzánk, a szőlőbe.

Részlet az „Emlékkönyv az unokámnak” című írásból.
(ismeretlen szerző)

Utolsó módosítás: 2010-03-21 12:27

 vissza az előző oldalra